Éppen egy novellát írtam, mikor apu kihívott.
És csodavacsit ettünk... huh... IMÁDOK enni... nagyon szeretek, annál jobb nincs.
Mozzarella sali volt, meg pari és csokis ropi, meg pizza, meg szendó, meg minden...
Na itt a novella.
Két tűz között kellett vón megállnia, de néki lehetetlen, s vágyaiban már-már fásult emlékként érezné.Noa, az ifjú csemete, a fattyú, két sokat látott, s mára elhullt egyén sarja. Bátyja Berzsián.
Sudár, daliás, merész mégis szívélyes legény, noha úgy alítom, áltatosság, furfang és hevesség ugyancsak csárdást jártak lelkinek bugyraiban.
Egy nap két szem szegődött Berzsián hátinak közepibe. Mély tekintet volt. Szürke, borzadályos. De csak suhanó, röpke figyelmet meg nem érdemlővolt, még a Gercsánszkí-ék juppere se előzné le, pedig az aztán szép jószág, és úgy szedi a lábait, ahogy még egy virgonc kanca se tudja. Ó pedig ismörtem én virgoncat, de még milyet.
Ha észreveszi a legény a szempárt, már rég ispotályba vóna, vagy már a temetőben.
Egyszer Noa, mikor a kúthoz-melynek tán lesz maga története- ment vízért, bársonyos, felszínes hangot hallot, hisz füle, mint az otofon.
-Mi járatban Villő?- kérdé közömbösen, minha tán zavarná a
jelenléte az idegennek.-Kendőt hoztam néked.- Felelé szintúgy, bársonyos, felszínes hanggal
-Mifélét? Tán elhunyt egy örökös, s ennek hírét fúvod?
-Csacska leány vagy, Noa. Hiszen tudod jól a kendőt. Kendőt hoztam, szép keszkendőt. Hisz házastársammá kívánlak.
-Nem lehet - felelé dacosan
-Ugyanmár!-indult föl-kis nézeteltérés. Noa, te páratrannak jötté erre a dacos világra, szemed, akár a naplemente, mely mindenki lelkében szusszan. Szertlek.
S abban a pillanatban, hogy ajkait e érdermesztő szó elhagya, a lyánka sírásra hajtá fejét, melyet megbána azonnal. Hazafutott. Menekült, de a nap már lenyugott és aggodalom szált jó bátyja érdes szívire. A tüskék, melyek kiálltak belőle keresztül lyukasztották,s egyre csak nőtt a fájdalom. S a leány vörös kézfolttal tért be a dunyha alá. Berzsiánnak, azonnal, hogy miért késlekedett a lány, pedig a jövevényről nem tudhatott vóna, de az ilyet a szellő, s az
érzékek megsúgják az embernek.Álmatlak éjszakán esett túl, nem tudta merrre helyezni, amit hugocskája tett. Megbánta tettét, s a kakasszókor már indult is Noához.
Az ágya melletti hokedlin egy fekete kedő díszelgett, s súgá:
-Én előre tudtam.
A levél, mely kendőn volt csak pár mondatot árult el:
„Éltem a kútban hagytam. Végy hát bátyám gyászkendőt, sírass úgy, mint az asszonyt, és férjét, kik ebbe a világba teremték. Egy fattyú élte nehezebb lányként. Ezek búcsúszavaim.
S aznap éjjel Noa Villő vállán sírta ki magát, először, de utoljára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése