Csanna's BLOG

Hajnal Anna: Fáradtan

Csak egyszer meglazitni a féket ami nyom, magamat elveszitni, lebegni szabadon, csak egyszer elterülni, mély vizekbe merülni s csak álomban örülni, hogy nincs sem út sem nyom. Hogy nem kell már akarni s indulni nincs miért, hogy köd lett minden célból s a kin hogy véget ért, ott csak a víz morajlik, a távol ég hajnallik, a szél fölébem hajlik s egyik sem kérdi mért. Nem kérdnek, nem felelnek, ott elaludt a szó, nem mérnek ott időket és nincs sem év, sem hó s akik ott találkoznak, többé nem hadakoznak, egymásra álmot hoznak és nincs többé való. Csak szótlan csókok vannak és kábult halk mosoly és ég és víz s a másik minden egymásba foly, mintha a szél ringatna, az ég karjában tartna s nem tudod kinek ajka, ki csókol és hogy hol. Nem tudsz, nem kérdesz semmit, nincs más csak szerelem, álom-karok kinyulnak s ölelnek nesztelen, bódult sziveknek álma, nincs dobbanás, sem lárma, sem vágynak sóhajtása, csak teljesült jelen. Egymásba nyilt szemekre alig jön rebbenés, százados szomjuságra iszunk ott enyhülést s a sápadt ég derengve, sorsunkon elmerengve reánk borul kerengve mint boldog szédülés. Félholtra van csigázva e hősi akarat, a gát mely eddig védett, inog, recseg, szakad, s rám csapnak áradások, oly édes szomjuságok, hogy menekvést nem látok sehol az ég alatt. Hol van most cifra gőgöd? hogy sorsodat legyőzöd, végzeted megelőzöd, ha tudod védd magad! S hogy végre szabaduljak, bőségembe ne fuljak, magam is elárullak börtönőr akarat.